Kell-e Magyarországnak az EU hitelcsomagja? Mit vállalunk, ha elfogadjuk ezt a pénzt? Ezt a kérdést eddig senki nem tette fel, holott ekkora adósságba verni az országot nem kis felelősséggel jár.

Ahhoz, hogy megértsük, miről is van szó tegyük fel a kérdést, honnan van az EU-nak pénze? Az EU bevételi forrásai közé tartoznak a tagországok hozzájárulásai, az EU-n kívülről származó termékekre kivetett importvámok és az uniós szabályok be nem tartása esetén kiszabott bírságok. Csakhogy ez édeskevés, az EU éves költségvetése, a maga mintegy 148 milliárd eurójával (2019-es adat) valójában kisebb, mint Ausztria vagy Belgium költségvetése.

Akkor honnan veszi az EU azt az 500 milliárd eurót, amiben a tagállamok állam-, és kormányfői megállapodtak? Ráadásul az az összeg még így is csak egyharmada annak, amire az Európai Központi Bank (EKB) szerint a tagállamoknak a talpra álláshoz szüksége lenne. Az EKB bank szerint az újrakezdéshez 1,5 trillió euróra lenne szükség.

Maradjunk a megállapodásban szereplő összegnél. Nos, honnan veszi az EU az 500 millió eurót? Többnyire hitelről volt szó. Vagyis a tagországok hitelből kapják a pénzt, aminek jó részét vissza kell fizetniük, méghozzá úgy, hogy a tagországok jót állnak egymásért, ami annyit jelent, amennyiben egy ország nem tudja visszafizetni a kölcsönt, a többieknek kell átvállalniuk azt.

Csakhogy az északi államok nem bíznak a déliekben. Az euróövezeten belüli észak-európai országok még mindig nem bíznak abban, hogy a nehéz helyzetben lévő déliek okosan fektetnek be és költenek és így képesek lesznek visszafizetni az adósságukat. Ugyanez a tartózkodás volt az oka a 2008-as pénzügyi válságra adott lassú reakciónak. Más szóval az EU nem egy valódi politikai unió, mint az Egyesült Államok, Oroszország vagy az Egyesült Királyság, ahol az állam kezeskedik a hitelekért.

A politikai egyesülések konkrét dolgok – régiók, tartományok, államok házassága egy nemzeti egységben -, amelyek a közös identitás és a közös felelősség elégséges voltán alapulnak.

Az 1992-es maastrichti szerződés azon a törekvésen alapult, hogy Európát éppen egy ilyen cél felé terelje. Ez és az ezt követő 2007-es lisszaboni szerződés sok bürokratikus infrastruktúrát, egyre szélesebb körű “hatásköröket”, végrehajtói döntéseket és egy megerősített parlamentet hozott létre – amely az internacionalista, liberális remények szerint hozzájárulást ad az erős központi hatalomhoz.

A mostanihoz hasonló válságok azonban rámutatnak az Európai Unió elégtelen voltára, ugyanis Európából hiányzik a közös identitás. Hiányzik az elszámoltatható vezetés, ami nélkül az ilyen horderejű hitelfelvétel nem lehet hatékony. Teljesen világossá vált, hogy sok európai kormány egyszerűen nem bízik az olaszokban és a spanyolokban, hogy felelősségteljesen megtalálják a kiutat a világméretű válságból. Olaszország minden bizonnyal gazdasági összeomlás szélén van. Úgy tűnik, hogy az a rendszer, ami a szegény olaszok zsebébe készpénzt juttatott, összeomlott. 75 év óta először fordul elő, hogy az európaiak nagy része egyszerűen képtelen élelmiszert vásárolni.

A pandémia előtti munkaadók csőddel, a bankok pedig összeomlással fenyegetnek. A Nemzetközi Valutaalap vezetője szerint a világ “az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta a legsúlyosabb gazdasági válsággal néz szembe”. Az EU számára elérkezett az idő, hogy megmutassa, mire képes az “egyre több” Európa. Az EU vezetőinek képesnek kellene lenniük arra, hogy kihasználják a pandémia okozta helyzetet és megmutassák, fel tudnak nőni a feladathoz, képesek vállalni a felelősséget a rájuk bízott területen. Nem Jean Monnet, az EU alapítója mondta, hogy az új Európát “a válságok kovácsolják össze”?

A legfontosabb európai kormányok reakciója a jelenlegi pénzügyi vészhelyzetre mégis olyan, mint a briteké volt 2016-ban, akik úgy döntöttek, többé nem bízzák a pénzüket az EU-ra. Amiben immár a legtöbb európai kormány pénzügyileg hisz, az többé már nem az egységes Európai Unió.

Barcs Endre

(Visited 7 times, 1 visits today)