Forráskép megtekintése

Most mindenki Afganisztánnal foglalkozik, miközben Szíriában még folyik a polgárháború, amit sajnos Obama indított el, de mint látni fogjuk, nyolc évvel korábban George W. Bush neokonjai már alaposan előkészítettek. Annak bemutatására, hogy hogyan működött a 2000-es évek elején ez az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó szélsőliberális irányzat, ahhoz a tavaly elhunyt Robert Fisket, az Independent c. angol napilap világhírű közel-keleti tudósítóját hívom segítségül, akinek könyvei sorra bestsellerek lettek. Most saját fordításomban ide idézem a “Miért van Szíria Amerika célkeresztjében ” című, 2003. április 15.-én megjelent cikkét:

Miért van Szíria Amerika célkeresztjében

Szíria most már Amerika célkeresztjében van. Először jött Irak, Izrael legerősebb ellensége, a tömegpusztító fegyverek birtokosa – amelyek közül azonban egyet sem találtak. Most jön Szíria, Izrael második legerősebb ellensége, ugyancsak a tömegpusztító fegyverek birtokosa, legalábbis az ifjabb George Bush elnök azt mondja nekünk.

Terészetesen szó sincs valódi tömegpusztító fegyverek birtokosáról, hiszen Izrael a Negevben lévő nukleáris robbanófejeinek számával pontosan elszámolt, tehát Szíria nem birtokolhat ilyent, de hát mégis Izrael miniszterelnöke, Ariel Sharon már régóta azért panaszkodik, hogy Damaszkusz a “világterror központja”.

Így hát Szíria mindenképpen célpont.

Először jött az amerikai állítás, hogy Damaszkusz gázálarcokat küldött az iraki hadseregnek. A szíriaiak ezt tagadták – de mi van, ha mégis igaz? Miért ne kínálhatna egy arab szomszéd iraki katonáknak védőruházatot egy nemzetközi legitimitással nem rendelkező amerikai invázió során. Ezután Szíriát azzal vádolták, hogy arab “önkénteseket” küldött – vagy engedett át – Irakba, hogy ott harcoljanak az amerikaiak ellen.
Ezt a tényt a szíriaiaknak már sokkal nehezebb tagadniuk. Találkoztam néhányukkal itt Bagdadban, a legtöbben alig várják, hogy visszatérhessenek otthonukba, Homszba és Damaszkuszba, mások – Algériából és Marokkóból – azt mondják, biztonságban lesznek, ha eljutnak a szíriai határig, mert “onnan már nem történhet baj”.

De ennél az állításnál is érződik a képmutatás szaga. Amikor Izrael háborúba megy, az Egyesült Államokból mindig “önkéntesek” százai rohannak Tel-Avivba, hogy csatlakozzanak az Izraeli Védelmi Erőkhöz, és Amerika soha nem tiltakozik.

Végül jön a legcsúnyább vád: hogy az iraki rezsim tagjai Szíriába menekültek és leltek biztonságra.

Tekintettel arra, hogy Szíria az utóbbi években egyre melegebb kapcsolatokat ápolt Szaddám Irakjával, és hogy közös a Baath-múltjuk – a szíriai keresztény Michel Aflaq a Baath egyik alapítója volt azokban az időkben, amikor az még mindkét nemzet teremtménye volt -, nehéz elhinni, hogy Tariq Azize és Taha Yassin Ramadánok ne kereshetnének menedéket Szíriában.

Mondanom sem kell, hogy a hamis hír, miszerint Szaddám féltestvérét elfogták a szíriai határ közelében, nem tett jót az amerikaiak megítélésének. Ugyancsak a másik álhír, hogy Tariq Aziz (volt iraki miniszterelnök helyettes és külügyminiszter) Libanonban él Szaddám családjának hölgytagjaival.

Ez az amerikai állítás sem igaz. Az arab műholdas televíziós csatorna interjút készített Damaszkuszban Mohamed al-Sahaf volt iraki tájékoztatási miniszterrel. Bebizonyította, hogy az amerikaiak valótlant állítanak, és kínos az amerikaiak számára is.

Mert ahogy nem sikerült elfogniuk a boszniai szerb gyilkosok két legbrutálisabbikát, Karadzsics és Mladics urakat, úgy nem sikerült megtalálniuk Oszama Bin Ladent – vagy akár Mulla Omart -, és az amerikai hírszerzés bagdadi kudarcát tekintve nem lenne meglepő, ha az egész iraki kabinetnek sikerülne épp bőrrel, biztonságban átjutnia egy amerikai ellenőrzőponton.
A következő támadás azonban Szíriát fogja érni, nem a Szaddám-kabinetet.

És a jelek már régen egyértelműek.

Vegyük Larry Collins – az “O Jeruzsálem” című könyv Dominique Lapierre-rel közös szerzőjének – New York Timesban megjelent cikkét, amelyben már a múlt hónapban azt olvashattuk, hogy a Szíria által támogatott libanoni Hezballahnak 10 000 új rakétája van, amelyek Tel-Avivba repülhetnek, és “olyan pusztítást hagyhatnak maguk után, amely sokkal szörnyűbb lesz annál, mint amit Izrael valaha is ismert”. A rakéták mítoszok – kéthetente járom a dél-libanoni utakat, és nincsenek ilyen rakéták, ahogy az ottani ENSZ-erők is megerősítik -, de ez nem számít.

Collins még azt is kijelentette, hogy a tel-avivi Bar Ilan Egyetem “gondolkodói” (névtelenül) úgy vélik, hogy “Szíria, nem pedig Irak rendelkezik a legfejlettebb vegyi és biológiai fegyverekkel a Közel-Keleten”.

Vagy Szaúd-Arábia. Vagy bárki mást, akit Izrael meg akar támadni.

De ez még mindig nyitva hagyja a kérdést: Szaddám és fiai, Tariq Aziz, Ramadan és a többiek átmehettek Szírián? Nem lehetetlen. De az elképzelés, hogy ott maradhattak volna, hihetetlennek tűnik. Ha Bassár Aszad elnök valóban megengedné Szaddámnak, hogy az iraki diktátort vendégül lássa, az olyan lenne, mintha egy cirkálórakétát hívna meg az elnöki palotájába. Elvégre Szíria csak néhány hónapja – török nyomásra – toloncolta ki a baloldali kurd vezetőt, Abdullah Öcalant Oroszországba, ahonnan Afrikába menekült, és végül Kenyában adták át a törököknek. De Szíria talán csak tranzitállomást biztosított az Irakból érkező Baath-párti tisztviselőknek.

Hová menekülhettek akkor az iraki rezsim vezetői? Az én kedvencem Fehéroroszország – mert fővárosa, Minszk hemzseg a kitűnő létesítményekben, a korrupcióban és a nyirkos lakásokban (az első kettő vonzó lenne a legtöbb iraki Baath-ista számára). Valóban, lelkesen hirdettem ezt az ötletet a kollégáknak Amerika iraki inváziója előtt. De aztán, éppen hét héttel ezelőtt, olvastam egy bekezdést az “As-Safir” libanoni újságban, amely arról számolt be, hogy Lukasenko elnök, Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök régi barátja, meghívta Szaddám fiát, Udayt egy sakkbajnokságra Minszkbe.

És azóta elképzelem, ahogy az egész baathista csapat – Szaddám és a fia, Tariq Aziz, Ramadán, az iraki védelmi miniszter, sőt még Sahaf is – állami vendégként bolyong a fehéroroszországi erdőkben.

Vlagyimir Putyint természetesen arra kérnék, hogy segítsen visszaszerezni és átadni őket Washingtonnak. Ennek kétségtelenül lenne ára, egy olyan ár, amely magában foglalja az olajkoncessziókat és az Oroszország által már aláírt bagdadi olajszerződéseket.

Robert Fisk

(Visited 12 times, 1 visits today)